Júliusi híreink

San Francisco, június 26. – A San Francisco Állami Egyetem csillagászai egy Jupiternél nagyobb tömegű bolygót fedeztek fel, a Földtől mindössze 15 fényévnyire. A hatalmas gázgömb alacsony felszíni hőmérséklettel rendelkezik.

A felfedezést Geoff Marcy – aki egy négytagú állami kutatócsoportot vezet San Franciscóban – jelentette be egy tudományos megbeszélésen Kanadában. A felfedezést egy független svájci kutatócsoport is megerősítette. A csoport a Keck-I teleszkóp (Hawaii-szk, Mauna Kea) segítségével találta meg az objektumot, amelynek tömege legalább 1,6-szor nagyobb a Jupiterénél. Felfedezése – ahogyan a legtöbb eddigi esetben – nem közvetlen észlelés alapján történt, hanem egy közeli csillag mozgására gyakorolt gravitációs hatása alapján. A csillag mozgásában fellépő, periodikusan ismétlődő szabálytalanságok utalnak egy nagy tömegű kísérő jelenlétére.

Ez a bolygó az első, ami egy kisméretű törpecsillag (a Gliese 876) körül kering. A csillag az egyik legközelebbi tagja annak a kis tömegű csillagosztálynak, amely a legáltalánosabb a Tejútrendszerben.Az igazán érdekes azonban az, hogy ezzel a felfedezéssel Gliese 876 lett a Földhöz legközelebbi olyan csillag – természetesen a Napon kívül –, ami körül bolygót találtak: mindössze 15 fényévnyire van. (Az eddig legközelebbinek vélt Naprendszeren kívüli bolygó 35 fényévnyire van tőlünk.) Ez a távolság az űrkutatás szempontjából nem tűnik áthidalhatatlannak, s a közeljövő generációnak űrhajóval talán már megtehető lesz.

Mit találhatunk ezen a bolygón, ha egyszer ellátogatunk oda? Nem valószínű, hogy olyan szárazföld lenne rajta, amelyen a földihez hasonló életformák kifejlődhetnének. A tudósok szerint az égitest többnyire hidrogénből és héliumból áll.

A Gliese 876 körül keringő bolygó felfedezése nagymértékben megnövelte annak a valószínűségét, hogy újabb bolygókat is találjunk, viszonylag közel a mi Naprendszerünkhöz. A legfontosabb eredmény, hogy ez messze a legkisebb tömegű csillag, ami körül bolygót fedeztek fel.

A világ csillagászai eddig 12 Naprendszeren kívüli bolygót fedeztek fel. A legújabb felfedezésekkel kapcsolatos részletekről a Science magazin június 27-i számában olvashatunk, a felfedezők adatait és grafikonjait pedig a San Francisco Állami Egyetem Kutatás Naprendszeren Kívüli Bolygók Után nevű projektjének honlapján találhatjuk meg.

Darabos Andrea (2. évf.), Petőfi Sándor Ált. Isk. és Gimn. és Szamosújvári Ilona (1. évf.), ELTE Apáczai Cs. J. Gyak. Gimn., az Uránia Csillagvizsgáló szakkörösei

Egy Földhöz igen közeli, fiatal csillagokból álló és igen szokatlan természetű csillaghalmazt fedeztek fel az UCLA (Kalifornia Egyetem) csillagászai, mindössze 150 fényévnyi távolságban. Ráadásul az egyik csillag körül keringő, 20 Jupiter-tömegű objektum is előbukkant, ami barna törpe (esetleg óriásbolygó) lehet.

A Földhöz eddig ismert legközelebbi halmaz megtalálása igazi rejtély elé állítja a csillagászokat. Jelenlegi elméleteink szerint – amit megfigyelések sora támaszt alá – a fiatal csillagok kozmikus por- és gázfelhőkben, vagy azok közvetlen közelében találhatók, mivel ezek anyagából formálódnak meg. Az újonnan felfedezett halmaz környékén azonban nyoma sincs ilyesminek – ez a tény késleltette eddigi észrevételét is. Hogy más útja is lenne a csillagkeletkezésnek, az a szakemberek szerint szinte kizárható. Ez esetben viszont érthetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt miképpen kerülhettek ilyen messzire attól a felhőtől, amelyben megszülettek.

A másik érdekes felfedezés a barna törpe. A barna törpék amolyan „torzszülött" csillagok, amelyek tömege 0,08 naptömeg alatt marad, így nem indulhatnak meg bennük a magfúziós folyamatok. Méretük és tömegük alapján átmenetet képeznek az óriásbolygók és a törpecsillagok között. Évek óta próbálunk ilyen objektumokat lencsevégre kapni, de mindössze ez a harmadik lefényképezett képviselőjük. A halvány, alacsony hőmérsékletű égitestet a mellette ragyogó csillag fényének eltakarása után találták meg. A csillagászok szerint szinte kizárható, hogy háttér- vagy előtércsillag lenne, amely fizikailag nem tartozik a rendszerhez.

A barna törpe meglehetősen messze, kb. 100 csillagászati egység távolságban kering a csillag körül (1 CS.E. = közepes Föld-Nap távolság = 150 millió km).

A halmaz néhány tagját már korábban ismerték a csillagászok, de nem tudták mihez kapcsolni őket. Az új felfedezések megduplázták e közeli csillagok számát és bebizonyították, hogy ugyanannak a halmaznak a tagjai. A halmaz neve TW Hydrae-asszociáció, elsőként felfedezett tagja, a változócsillagként azonosított TW Hydrae után (az asszociáció fiatal csillagtársulást jelent).

Tovább gazdagítja a képet, hogy az áprilisban a figyelem középpontjába került HR 4796 jelű csillag is a halmaz tagja. A HR 4796 körül felfedezett porkorongban a szakemberek szerint jelenleg éppen bolygók formálódnak. (Részletesebb információkért olvasd el a Bolygók a porban c. írásunkat!) A felfedezők szerint nagyon valószínű, hogy más halmaztagok körül is vannak hasonló képződmények, hiszen fiatal csillagokról van szó. Az biztos, hogy a halmaz névadója körül van egy kémiai elemekben gazdag felhő, amelynek anyaga hasonlatos lehet ahhoz az ősködhöz, amelyből a mi Naprendszerünk megformálódott.

A halmaztagok azonosítása több lépésben történt. A por- és gázfelhők hiányában azt a jelenséget használták fel, hogy a fiatal csillagok zöme viszonylag erős röntgenforrás. Hatalmas területet vizsgáltak át, amelynek zöme a Hydra (Vízikígyó) csillagképbe esett. Az így kapott 350 jelöltből az objektumok sajátmozgása alapján 300-at sikerült kizárni, majd a maradék 50 között találták meg az új halmaztagokat.

A halmaz jelenleg ismert csillagainak száma 19 (a barna törpe nélkül). Az eddig ismert legközelebbi fiatal csillagok 450-500 fényévnyi távolságban vannak. E felfedezés után háromszor közelebb vizsgálhatjuk képviselőiket, ideális „laboratóriumot” használva a csillag- és bolygókeletkezés megfigyelésére. (Számos csillag még ennél is sokkal közelebb van hozzánk, de azok jóval idősebbek.) A további kutatások a csillagok szülőhelyének felkutatását célozzák.

A kutatásokhoz a Keck-II teleszkóp színképelemző és infravörös berendezéseinek (Hawaii-szk., Mauna Kea), továbbá a német gyártmányú Roentgen-röntgenműhold adatait használták fel.

1998 július. Az amerikai szenátusban komolyan felmerült annak a lehetősége, hogy a sorozatos költség- és határidő-túllépések, valamint az oroszok egyre megbízhatatlanabb részvétele miatt lemondanak a Nemzetközi Űrállomás (International Space Station, ISS) megépítéséről. „Ha elvetjük az űrállomás tervét, lemondunk az emberi űrrepülésekről is” – mondta Daniel Goldin, a NASA igazgatója, hozzátéve, hogy nem sok értelmét látja annak, hogy a jövőben is csak az űrrepülőgépekkel menjenek fel-le az asztronauták.

Az űrállomás elleni támadások fő oka, hogy az USA költségei már a 17 milliárd dollárt is alaposan túlszárnyalhatják, s elérhetik a 25 milliárdot. A másik legnagyobb probléma az, hogy az orosz partner képtelen tartani az űrállomás kulcsfontosságú elemének megépítésére vonatkozó határidőit. A fő „mumusról”, a szervíz-modulról (Service Modul) van szó, amely az ISS központi eleme lesz, többek között a szerkezet meghajtását és az első legénység befogadását biztosítva. A modult az oroszok újabb – és végsőnek mondott – határideje szerint 1999 áprilisában lehetne indítani. Ennek fényében május 30-31-én a Kennedy-űrközpontban tartott találkozón átütemezték az űrállomás többi moduljának és szerkezetének indítási időpontjait. Az új terv legfontosabb lépései a következők.

1998. november 20. – az első elem, az FGB (Functional Cargo Block) indítása, ami most a Zaria nevet kapta (ez oroszul napfelkeltét jelent). A modul indítását legutóbb júniusra tervezték.

1998. december 3. – a Unity Node (Node-I) összekötő elem felszállítása az STS-88 űrrepülőgép küldetéssel.

1999 nyara – az első legénység felküldése egy Szojuz-űrhajóval. A három űrhajós 5 hónapot tölt fent a leváltásig.

1999 október – az amerikai laboratóriumi modul (U.S. Laboratory modul) felküldése. A többi laboratóriumi modult – európai, orosz és japán berendezéseket – a későbbiekben vinnék fel.

2002 november – az amerikai mentőhajó, az X-38 elkészültével lehetővé válik, hogy 3 helyett már hat fős legyen az állandó személyzet.

2004 január – az utolsó elem fellövése. Ez az időpont csak egy hónap elcsúszást jelent a legutóbbi ütemezéshez képest, mivel az első szakasz késlekedését a későbbiekben sűrűbb indításokkal ellensúlyoznák.

Így fest tehát az új terv, amelynek továbbra is a Service Modul a kulcspontja. Az amerikaiak most már óvatosabbak, s megkezdték egy „pótalkatrész" kifejlesztését, ha az oroszok mégsem tudnák tartani az új határidőt. Az ideiglenes controll-modul (Interim Control Module) végső formájáról év végén döntenek.

Az oroszok hangsúlyozzák, hogy számukra is a Nemzetközi Űrállomás megépítése a legfontosabb civil űrprogram. A Service Modul elkészülte és fellövése után rövid idővel, 1999 júliusában lehozzák a jó (?) öreg Mir-űrállomást. Ez azt jelenti, hogy a kb. 100 tonnás monstrumot belevezetik valamelyik óceánba, hogy annak hullámsírjában térjen örök nyugalomra.

1998 szeptemberében újabb megbeszélésre ülnek össze a döntéshozók. Addig is tovább folyik a munka és az első négy legénység kiképzése.

A csillagászoknak első ízben sikerült bizonyítaniuk azt az elgondolást, mely szerint a napkitörések a földrengéshullámokhoz hasonló rengéshullámokat keltenek a Nap belsejében. A kutatók olyan erejű rengést figyeltek meg, amelyben 40.000-szer több energia szabadult fel, mint az 1906-os San Francisco-i földrengés során. A magnitudó skálán 11,3-as erősségűre becsült naprengésben kioldódott energia a jelenlegi fogyasztási szint mellett 20 évig biztosítaná az USA energiaszükségletét.

A rengésre utaló jeleket egy 1996. július 9-i, szerényebb méretű napkitörés adataiban fedezték fel, amelyeket a SOHO (Solar and Heliospheric Observatory) napkutató műhold egyik műszere rögzített.

A rengéshullámok a megfigyelések szerint ugyanúgy terjedtek, mint a vízbe dobott kő által keltett gyűrű alakú hullámok. Egy óra leforgása alatt 10 földátmérőnyi távolságot tettek meg, majd elenyésztek (vagyis belesimultak a Nap forró felszínébe, a fotoszférába). Míg azonban a vízben haladó hullámok közel állandó sebességgel haladnak, addig a naprengés hullámai egy kezdeti 35.000 km/h-ás sebességről 400.000 km/h-ás sebsségre gyorsultak.

A napkutatók eddig is sejtették, hogy a napkitörések szeizmikus tevékenységet keltenek. Néhány évvel ezelőtt kidolgoztak egy elméletet ennek magyarázatára. A napkitörések jelenleg elfogadott modelljének megfelelően az elsődleges robbanások nagy energiájú elektronokat áramlását indítják el, amelyek a Nap mágneses erővonalai mentén a napfelszín felé vezetődnek. A naplégkör anyagával való kölcsönhatásuk röntgen- és mikrohullámú sugárzást gerjeszt, továbbá lökéshullámokat kelt a napanyagban, amely ezek hatására felforrósodik. Az elméleti modellek megpróbálták megjósolni e lökéshullámok természetét és erejét, de a mért értékek mintegy tízszer nagyobbak lettek a vártnál.

A naprengések hullámai a földrengéshullámok P-hullámaira emlékeztetnek. Keresztülhatolnak a Nap belsején, s az elméletek szerint a rengés helyével átellenes felszíni ponton rekombinálódnak, halvány „hasonmás" gyűrűket keltve.

Most, hogy már tudják, hogy hogyan keressék őket, a SOHO tudósai szerint a kitörések által keltett rengéshullámok lehetőséget adnak arra, hogy új megvilágításban vizsgálják a Nap belső szerkezetét.

A SOHO a Nemzetközi Szoláris és Földi Fizikai (International Solar-Terrestrial Physics, ISTP) program egyik résztvevője. A NASA, az ESA (Európai Űrügynökség), valamint japán és orosz intézetek által működtetett ISTP egy világméretű kutatóprogram, amelynek célja a csillagunk megfigyelése, természetének megértése és földi környezetünkre gyakorolt hatásainak vizsgálata. A nagyszabású vállalkozás több mint 20 műhold, továbbá számos földi obszervatórium és kutatóintézet tevékenységét hangolja össze, lehetővé téve, hogy eddig példátlan részletességgel tanulmányozzuk a Napot, a Földet és a közöttük lévő tér fizikai tulajdonságait.

A Napon is vannak tornádók, ráadásul sokkal nagyobbak és gyorsabbak, mint a Földön. Ezt a váratlan eredményt a SOHO (Solar and Heliospheric Observatory) napkutató műhold adataiból következtették ki az Európai Űrügynökség (ESA) kutatói.

Brit tudósok a műhold CDS (Coronal Diagnostics Spectrometer) nevű műszere - egy színképelemző berendezésről van szó - által készített képeken fedezték fel az eddig ismeretlen jelenséget, s azóta már tucatnyi hasonlót figyeltek meg. Leggyakrabban az északi- és déli pólus környékén fordulnak elő és az átmérőjük majdnem akkora, mint a Földé.

A 15 km/s sebességű „szellőktől” a tízszer ilyen gyors széllökésekig (500.000 km/h) minden megtalálható ezekben a tornádókban. Összehasonlítási alapul: a földi tornádók kb. 400-500 km/h-ás sebességgel forognak. A tornádókat a Doppler-effektus segítségével fedeztek fel: oxigénatomok mozgását figyelték a vöröseltolódásuk segítségével.

A bal oldali képen egy hatalmas, Afrika méretű, gyorsan forgó naptornádó látható. A mérések szerint a tornádó forgási sebessége kb. 150 km/s (500.000 km/h).

A jobb oldali kép szintén a tornádót ábrázolja. A tornádó hőmérséklete 80.000 °C, ami a Nap légkörének többi területéhez viszonyítva igen alacsony. A tornádó két oldala különböző árnyalatú: a világos oldalon az atomok a szonda felé mozogtak a felvétel pillanatában, míg a sötét oldalon távolodtak; ezzel a módszerrel meghatározható a tornádó forgási iránya.

A SOHO egyik fő feladata a napszél tanulmányozása. A napszél töltött részecskéi állandóan ütköznek a Földdel, sarki fényt és mágneses viharokat okozva, veszélyeztetve a műholdakat és az elektromos energiaellátást. Az újonnan felfedezett „naptornádók” valószínűleg szerepet játszanak a napszél létrejöttében, vagy a napkoronában lévő lyukakból eredő heves részecskeáramlás kialakulásában.

„Láthatjuk, amint a forró gáz a tornádókban örvénylik, miközben egyre nagyobb sebességre tesz szert”- mondja David Pike, a jelenség egyik felfedezője. „Ezeknek a csodálatos jelenségeknek rendkívül sokféle hatásuk lehet. A kutatás következő lépéseként megpróbáljuk felfedni a kapcsolatot a tornádók és a napszél között."

Maga a SOHO 12 különféle műszerrel rendelkezik, melyeket közösen fejlesztettek európai és amerikai szakemberek, így a NASA és ESA közötti együttműködés részét képezi. A szondát 1995-ben állították pályára.

Úgy tűnik, hogy a régóta várt esemény végre bekövetkezett: a Hubble-űrtávcső (Hubble Space Telescope, HST) egy fiatal bolygójelöltet kapott lencsevégre a Taurus (Bika) csillagkép aktív csillagszületési régiójában. A Jupiternél 2-3-szor nagyobb tömegű gázóriás egy fiatal, néhány százezer éves kettőscsillag környezetében bukkant elő. A képen a kettőscsillagot (a fényes folt formájában) és az azt övező porkorongot is megfigyelhetjük. A korongból balra lefelé egy csóva nyúlik ki, amelynek a végén látható a bolygójelölt. Valószínű, hogy a csillagok kihajították környezetükből a bolygót, amely áttörte a porgubó anyagát és valóságos porcsatornát alakított ki maga után. Ebben a csatornában – mint egy optikai kábelben – vezetődik az a csillagfény, amely megvilágítja a kb. 35.000 km/h-ás sebességgel mozgó objektumot. Enélkül valószínűleg a HST számára is láthatatlan maradt volna.

Ha a további megfigyelések megerősítik a felfedezést, akkor ez valóban történelmi pillanat: az első Naprendszeren kívüli bolygót látjuk. A felfedezés jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni; bár ez a planéta valószínűleg nem alkalmas földihez hasonló élet hordozására, ezek után szinte biztos, hogy kőzetbolygók is születnek más rendszerekben.

A csillagászok régóta hiszik, hogy a Naphoz hasonlóan, más csillagok körül is bolygók keringenek.

Ezt látszik igazolni néhány új felfedezés. Több évtizede sikertelenül próbálunk lencsevégre kapni egy Naprendszeren kívüli bolygót. Ám az óriási távolságok, a saját fény hiánya és bolygók viszonylagosan apró mérete miatt erre még manapság a legmodernebb megfigyelő műszerek segítségével sem nyílik lehetőségünk. Ha azonban egy porfelhőt vetünk alapos vizsgálat alá és "lyukakat" találunk benne, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy mégis felfedeztünk egy Naprendszeren kívüli bolygót. (Magát a bolygót természetesen ekkor sem látjuk, ez csak közvetett bizonyíték.)

A jelenlegi elméletek szerint a csillagok por- és gázfelhők összetömörülésével keletkeznek. A csillag kialakulása után visszamaradt anyag az újszülött csillag körül korongot alkot. E korongból állnak össze a bolygók néhány százmillió év alatt. Az említett lyukak* az éppen kialakulóban lévő bolygó(k) gravitációja által kiürített térséget jelölik. A korong anyagából egyre nagyobb bolygó(k) keletkezik, egyre nagyobb gravitációval. Az elmúlt három évben a csillagászoknak sikerült már rendkívül nagytömegű bolygókat megfigyelni: óriási gravitációjuk révén csillaguk mozgására gyakorolt hatásuk alapján lehetett következtetni a létezésükre.

Az új felfedezések más irányba terelték a kutatásokat; sokan egy fejlődő naprendszer megfigyelését tűzték ki célul. Ez év márciusában a HR4796 jelű, 10 millió éves csecsemő csillagot két távcsővel is vizsgálat alá vették: mialatt a NASA csillagászai a Hawaii-szigeteken a Keck-II obszervatóriumból tanulmányozták, egy másik csillagászcsoport egy chilei teleszkópból figyelte a Földtől 220 fényévnyire, a Centaurus (Kentaur) csillagképben lévő fiatal csillagot, amely valószínűleg kettős rendszer. A fotón az objektum hamisszínes képe látható (az eredeti felvétel infravörösben készült). Az A jelű objektum a HR4796A, amely a rendszer főkomponense, a B jel melletti kereszt pedig a halvány kísérő, a HR4796B helyzetét jelzi. Kettejük távolsága kb. 500 csillagászati egység (1 CS.E. = 150 millió km, vagyis a közepes Nap-Föld távolság).

A megfigyelések eredménye mindkét esetben ugyanaz lett; a főcsillagot egy több mint 3 milliárd kilométer (kb. 250 CS.E.) átmérőjű porkorong veszi körül. (Az összehasonlítás kedvéért a Plútó pályája 1,2 milliárd kilométeres.) Nem ez az első alkalom, hogy ilyen porkorongot találtak. Ami mégis meglepte a csillagászokat az a HR4796A-val kapcsolatban, hogy a korog pereme sokkal fényesebb, mint a belseje. Ez azt jelenti, hogy jóval nagyobb mennyiségű anyag van a rendszer szélein, mint a középső régiókban, amely szinte teljesen üres. Az innen hiányzó anyagnak valahol mégis lennie kell; a csillagászok feltételezése szerint például bolygókká tömörülhetett. A rendszer külső régiói főleg jégből és az ezekből álló kisebb testekből, a belsők porból és aszteroidákból állnak. Ezt tekintve igen hasonló a helyzet a mi Naprendszerünkhöz. David Korner, a JPL kutatója szerint az említett állapot a bolygók kialakulási folyamatának egy eddig ismeretlen része lehet. Ám e következtetés mindaddig nem bizonyítható, míg teleszkópjaink nem lesznek elég erősek ahhoz, hogy megfigyeljük, mi történik valójában ezekben a lyukakban, illetve a halványabb területeken. Az egyik chilei megfigyelő szerint az is elképzelhető, hogy a halvány kísérőcsillag jelenléte magyarázza a rendszer különös tulajdonságait. Mindenesetre nagyon izgalmas – és első ízben tanulmányozott probléma -, hogy miképpen formálódik bolygórendszer egy kettős csillagrendszerben.

Ezalatt egészen más megfigyelők az égbolt egy egészen más pontjáról infravörös és rádióhullámok sávszélessége közé eső tartományban végeztek megfigyeléseket – néhány jóval közelebbi csillagról – a Vegában található Formalhutról és Beta Pictorisról. (A két csillag kora tíz- és százmillió év közé tehető, tehát jóval érettebbek, mint a HR4796, de a Naphoz hasonlítva még mindig csak "serdülők".) Amit láttak, kísértetiesen hasonlított a HR4796-nál tapasztaltakhoz; a Formalhut rendszerének közepében is egy hatalmas lyukat találtak. Talán az innen hiányzó por már Földhöz hasonló kőzetbolygókba tömörült. Az egész egy kialakulóban lévő naprendszerhez hasonló – állítják a megfigyelők. Emellett a csillagászok a Béta Pictoris külső régióit pásztázva hatalmas sugárzó foltokra bukkantak. Hatalmas, a por által eltakart bolygóknak hihetnénk őket, csakhogy ahhoz túlságosan távol (a távolság a Plútó és a Nap távolságának mintegy tízszeresére) vannak a csillagtól, hogy beleilleszkedjenek a bolygóképződésről alkotott jelenlegi képbe.

A jelenség tehát pillanatnyilag nem magyarázott és minden bizonnyal komoly kihívást jelent majd a bolyképződés aktuális elméletei számára. Annak ellenére, hogy mindhárom csillagászcsoport folytatja és folyamatosan finomítja megfigyeléseit, a központi kérdésekre – mi lehet a Formalhut és HR4796 lyukaiban, illetve milyen természetűek a Béta Pictoris foltjai - még nem találtak egyértelmű választ. A csillagászok a megoldást a jövő század űrtávcsöveitől várják.

*Lyukak - Természetesen ezeket nem anyagmentes vákuumokként kell elképzelni, hanem olyan területekként, amelyekből az eredetileg ott lévő anyag nagy részét valamiféle nagyobb tömegű test elszívta, ezáltal az onnan visszaverődő sugárzás mennyisége kisebb, mint a környékén található – anyagban gazdagabb - területeké. Ebből következően a képeken sötét lyukakként látszódnak.

A Föld legmagasabb hegységénél is magasabb óriási vulkánokra és több kilométeres mélységű kanyonokra derült fény a Mars Global Surveyor küldetése során. A tudósok a Science folyóiratban megjelent, a megfigyelésekről készített első publikációjukban bemutatták a vörös bolygó furcsa és váratlan képződményeit, és említést tettek annak tanúbizonyságáról is, hogy a bolygón valamikor víz folyhatott.

David Smith, aki bolygókutató a NASA Goddard Space Flight Center-nél elmondta, hogy csapata hatalmas vulkánokat látott. Egyikük, az Arsia Mons a maga 17-18 kilométerével valószínűleg az egyik legmagasabb felszíni alakzat a Naprendszerben. (Korábban az Olympus Mons volt a csúcstartó, amelynek magasságát eddig 23-26 km-re becsülték.) Smith elmondta, hogy a hegységek valószínűleg azért lehetnek magasabbak, mert a Marson kisebb a gravitáció.

Ezzel ellentétben a rendkívül mély kanyonok azt bizonyítják, hogy valamikor víz folyt a Mars felszínén. A Surveyor, amely múlt szeptemberben kezdte meg a bolygó körüli keringést és a felszín feltérképezését kimutatta, hogy a kanyonok sokkal mélyebbek, mint azt a Földről végzett kutatások jelezték. Egyik-másik mérete több mint háromszorosa a Grand Canyon-énak, mélységük pedig kb. 10 kilométer (a Grand Canyon legmélyebb pontjai kb. 2000 méterre vannak a tetejétől).

Smith szerint a kanyonokat a múltban a területen folyó víz formálta, bár erre nincs még végleges bizonyíték. A kanyonok lehetnek kéregmozgások, törések eredményei is, bár a Mars geológiagi szempontból jelenleg nyugodt és nincs jele olyan erőknek, amelyek a Földön hasonló repedéseket okoznak. A múltban azonban valószínűleg más volt a helyzet.

És ott van a hatalmas, több ezer kilométeres szélességű lapos terület, amely a Mars felszínének egyharmadát borítja. A déli félteke sarkvidékétől egészen az egyenlítőig húzódik. Olyannak tűnik, mint egy kiszáradt, lapos óceánfenék, bár erre szintén nincs bizonyíték. Lehet egy hatalmas becsapódás krátere, vagy csupán a Mars állandó, koptató szeleinek eredménye is.

1998. április 1. – Hatalmas kőlapok által formált alakzatot találtak pár évvel ezelőtt a Szaharában. A 6000-6500 éve lerakott kövek elrendezése egy olyan jelképes geometriát sugall, amely magában foglalja a Nap, a víz és a halál fogalmát. Kik, mikor és hogyan helyezték el ezeket a köveket itt, a mai Dél-Egyiptom ezen különösen száraz szegletében, a Núbiai-sivatagban?

A régészek szerint 6000-7000 évvel ezelőtt ezt a helyet Nabtának hívták. Lehet, hogy itt volt a világ legelső csillagászati obszervatóriuma, több mint ezer évvel megelőzve az angliai Stonehenge-et. Megépítése pontosan megtervezett munkára és fejlett társadalomra utal; a nomád marhapásztoroktól nem várnánk ilyen teljesítményt. Nem lehetetlen, hogy ebben a sivatagi társadalomban kereshetjük a kora egyiptomi civilizáció gyökereit.

A Szahara már jó ideje ugyanúgy festhet, amilyennek ma ismerjük: száraz és terméketlen. De 12.000 évvel ezelőtt az afrikai szélrendszer más volt. A nyári monszun északabbra szelte át a Szaharát, ebből kifolyólag hozzávetőlegesen 250-260 mm csapadék hullott évente ezen a területen. Ez önmagában véve nem túl sok, de elég lehetett ahhoz, hogy a homok nagyobb mélyedéseiben időszakos (néhány hónapig megmaradó) tavak alakuljanak ki. A víz idevonzotta az embereket, majd amikor 5000 évvel ezelőtt a terület kiszáradt, a népesség elvándorolt. Nem nagyon tudjuk, hogy kik laktak Nabta környékén. A régészek még azt sem tudják biztosan, merről jöttek és hová mentek tovább. Nyomokat azonban hagytak maguk után: elejtett nyúl- és gazellacsontok, marhapásztorkodásra utaló jelek, lakóhelyek és kutak romjai árulkodnak ittlétükről. Emberi csontvázat azonban még soha nem találtak.

Ők építhették azt az alakzatot is, amelynek kövei egy vese alakú, kb. 3 x 1,2 kilométer méretű területet foglalnak el. A feltehetően egy kiszáradt tó partján elhelyezett építmény egy kőkörből, síremlékszerű kőlapok gyűjteményéből és öt vonalba rendezett álló, illetve ledőlt monolitokból áll. A műholdas vizsgálatok megerősítették, hogy a 3 méter magas monolitok alkotta vonalak kelet-nyugati irányban vannak tájolva. A köveket több kilométeres távolságból szállították ide.

A kb. 3,5 méter (12 láb) átmérőjű kőkört majdnem fél méter hosszú, többnyire fekvő kőlapok alkotják. Négy álló kő is az alakzat része: ebből kettő az észak-déli irányt, a másik kettő pedig a nyári napforduló napfelkeltéjének irányát jelzi a horizonton. A kőpárok alkotta résen keresztülnézve látni lehet - és így látták 5000 éve is - ahogyan a nyári napforduló napjának reggelén felkel a Nap. Ebből állapították meg, hogy hamarosan megérkeznek a nyári monszunesők.

Nabta a Ráktérítő közelében fekszik. A nyári napforduló előtt és után három héttel merőlegesen delelt a Nap, a monolitok ilyenkor nem vetettek délben árnyékot. Ez a megfigyelés szintén segíthetett az évszakok előrejelzésében.

Két másik, egyenként egy tucat kőből álló vonal – mindkettő ugyanattól a monolittól ered – jelzi az észak- és délkeleti irányt. Ezek jelentőségét egyelőre nem ismerjük pontosan.

A nyári esőzések megindulásakor a tómederben álló monolitok részben víz alá kerülhettek, szimbolikusan jelezve az esős évszak beköszöntét.

Más alakzatok még ennél is érdekesebbek. Az archeológusok kilenc kör alakú dombocskát is találtak. Ezek egyenként 40-50 kődarabból voltak összerakva. Feltehetően királyi, vagy más fontos személyek sírhalmairól van szó. A kutatók feltárták a sírokat, és agyaggal kibélelt kamrákat találtak a földben. Nagyon meglepődtek, amikor kiderült, hogy az üregek tehéncsontokat rejtenek. Kiástak az egyik monolitot is, s megtudták, hogy a földben egy kőtábla alapon állt. Ez olyan kemény kőlap, ami ellenállt az időjárás viszontagságainak, ráadásul több méter vastag tavi üledéket is felfedeztek rajta. A tábla alakja egy tehénre emlékeztet. A korabeli emberek valószínűleg szerették Nabtában tölteni a nyarat, ami afféle találkozóhely lehetett. A kőkör körüli tűzrakóhelyeken állati eredetű hamut találtak. Számos faragott fadarab is előkerült, amelyeken 7000 éves temetkezési feliratokat találtak.

Nabta egy nyugodt település volt, de körülbelül 5000 éve teljesen elnéptelenedett. Vajon a tartósan visszahúzódó nyári monszunt követték Szudán irányába? Vagy keletre, a Nílus völgye felé vették útjukat? Nem tudjuk. Ami biztos: a szarvasmarhák nem játszottak nagy szerepet a Nílus völgyében élő korai földművesek életében. Az Óbirodalom felvirágzásával azonban, amely a Felső-Egyiptomban, a déli területeken kezdődött, hirtelen megnövekedett a szerepük. Ez a vallásban is jelentkezik: Heret istennőnek, a szépség és szerelem ősi egyiptomi istenasszonyának tehénfeje volt. Lehetséges, hogy a nabtai monolitok állítóinak leszármazottai később Giza környékén építkeztek?

Irtózatos erejű gammakitörés: az Univerzum legnagyobb robbanása a Big Bang óta

Egy nemrég felfedezett gammakitörés mintegy százszor több energiát szabadított fel annál, mint amit az ilyen eseményeknél korábban jósoltak. Ez lehetett az Univerzum legnagyobb robbanása a Big Bang óta. Egy vagy két másodpercnyi időre a kitörés fényereje megközelítette az Univerzum összes égitestének együttes ragyogását. A gif-animáción a kitörés utáni elhalványodást követhetjük nyomon: a jelenségnek egy igen halvány, kb. 12 milliárd fényévnyi távolságban lévő galaxis adott otthont.

A kitörést még tavaly, 1997. december 14-én fedezték fel az olasz-holland építésű BeppoSax és a NASA tulajdonában lévő Compton Gamma Ray Observatory gammaműholdak (lásd korábbi hírünket) A Compton részletes fényességvizsgálatokat végzett, míg a BeppoSax az objektum pontos helyzetét határozta meg, lehetővé téve a további észleléseket a földi telepítésű óriástávcsövek és a Hubble-űrtávcső (Hubble Space Telescope) számára.

Bár egy-egy gammakitörés igen rövid ideig tart, az elhalványodását kísérő röntgen-, optikai-, infravörös- és rádiósugárzás még hónapokig vizsgálható, feltéve, hogy tényleg sikerül pontosan meghatároznunk a kitörés helyzetét. A BeppoSax adatai alapján a 10 méter átmérőjű Keck-II óriástávcső (Mauna Kea, Hawaii-szk.) egy igen halvány galaxist azonosított a gammaforrás helyén. (A galaxis fényességét egy 1,6 millió kilométeres távolságból vizsgált 100 wattos égő fényességéhez viszonyíthatjuk.) A HST megfigyelései is megerősítették, hogy a kitörésnek ez a csillagváros adott otthont. Távolsága a mérések szerint 12 milliárd fényév (z=3,4 - az Univerzum korát itt 14 milliárd évben állapították meg).

A fényesség és a távolság ismeretében a csillagászok kiszámíthatták a mintegy 50 másodpercig tartó kitörésben felszabadult energia mennyiségét. A GRB 971214 néven jegyzett kitörés néhány százszor nagyobb mennyiségű energiát szabadított fel, mint egy szupernóva, vagyis egy felrobbanó csillag. A csillagászok véleménye szerint a kitörés hatására egy pár száz kilométer átmérőjű térrészben olyan állapotok jöhettek létre, amilyenek utoljára az Ősrobbanást követő első ezredmásodpercben állhattak fenn. Az is lehetséges, hogy más formában még a megfigyeltnél is sokkal több energia szabadult fel a kitörésben, amit neutrínók vagy gravitációs hullámok szállítottak el. Ezeket jelenleg még nem igazán tudjuk érzékelni, így erről nem tudunk biztosat mondani.

A kitörés ereje még azokat is meglepte, akik a gammakitörések jelenlegi elméleti magyarázatait kidolgozták. A legelfogadottabb – de még egyáltalán nem bizonyított – elképzelések szerint neutroncsillagok egymás közötti, vagy neutroncsillag és fekete lyuk összeütközése idézi elő a gammakitöréseket. Ilyen mértékű energia ilyen rövid idő alatt történő felszabadulásához azonban valami még különlegesebb magyarázattal kell előállni.

Animáció. Egy neutroncsillag szétszakadása és belezuhanása egy fekete lyukba. Az eredmény: gammakitörés.

A gammakitörést felfedező és vizsgáló kutatók cikke a Nature c. folyóirat május 7-i számában jelent meg.