Nehéz dolog leírni az augusztus 11-ei
napfogyatkozást. Először is: (vigyázat közhely!) nem lehet leírni - nincsenek rá
szavak, másrészt pedig nem lehet elkerülni, hogy közhelyekbe ne essek , ha az
élményeimet próbálom lejegyezni.
Aki látta, az megérti.
A Supernova - kis - csapata Szeged mellett próbálta megnézni a napfogyatkozást,
Szatymazon (nem messze az MCSE tábortól) vertük fel a sátrainkat, az előző hét
péntekén.
Azon a nevezetes szerda reggelen kívül minden nap a rekkenő hőségre ébredtünk, ami
nem hagyott minket fél 9-nél tovább aludni. Azonban 11-én reggel nem szembesültünk
ezzel a problémával - inkább azon izgultunk, hogy a tomboló szélvihar nem rombolja
szét a sátrunkat. Az ég persze teljesen felhős volt. Talán 9h-ig semmi jele sem volt
annak, hogy valamikor kiderül. A Meteosat képek sem voltak túl bíztatóak, de a TV
teljes mértékben kizárta annak a lehetőségét, hogy Magyarországnak ezen a részén
lássák a napfogyatkozást.
Mindenki nagyon feszült volt, a binokulárok most a horizontot kutatták, azt kémlelve,
hogy hol derül ki az ég. 10 előtt észrevettünk egy derült foltot valahol ÉNY felé,
de a tisztulás sehogy sem látszott közeledett.
Végül 10-kor döntöttünk úgy, hogy kocsiba ülünk, és elindulunk. Ám ez nem volt
annyira egyszerű, hiszen a csapat létszáma jóval több volt, mint ahány ember az
iskola kisbuszába és a velünk lévő 2-3 autóba befért volna. Végül is sikerült
még pár kocsit szerezni (különböző apukák, gazdasági emberek és egyebek
felbukkanásával), és a kisbuszba is egy pár fővel többen voltak, mint amire
kalibrálva volt (.) - végre elindulhattunk.
A jelenet, ahogy kis konvojt alkotva mentünk a kisebb-nagyobb utakon a szorgalmas
mozinéző eszébe juttathatta egy-két katasztrófa film hasonló részét. Még a
hangulat is stimmelt: mindenki nagyon-nagyon izgult, hogy sikerül-e megelőzni a
felhősávot.
Az első kontaktus előtt pár perccel végül tiszta ég alá érkeztünk, és meg tudtuk
nézni, ahogy a " Hold beleharap a Napba ", ám rögvest utána megint felhők
takarták el előlünk a Napot, így visszapattantunk az autókba, és továbbmentünk.
Persze mondanom sem kell, hogy a feszültség csak nőtt, láthattuk a kocsiablakokból,
ahogy a Hold egyre nagyobb és nagyobb részét fedi el a Napnak.
Végül Soltvadkert mellett, egy benzinkútnál álltunk meg. Az ég itt tiszta volt, nem
fenyegettek a felhők. Még elég idő volt arra, hogy nyugodtan felkészüljünk,
megnézzük a fák lombjának árnyékát, felállíthassák a fotóállványt.
Aztán elkezdett sötétedni. Mintha valami színes napszemüvegen keresztül néztük
volna a világot - a hátunk mögött az ég mélykék lett, és a jegenyék furcsán
csillogtak. És akkor bekövetkezett.
Nem is érdemes leírni, csak elrontaná, és már így is épp eléggé közhelyes.
Túl hamar lett vége - mint mindennek, ami nagyon jó. Igazi csoda volt.
Előtte olvastam róla cikkeket, hallottam előadásokat, és féltem, hogy csalódni
fogok, hogy a napfogyatkozás köré gyűlt sok jelző csak hazugság.
Nem így van.
Találkozunk Madagaszkáron.
Kristóf Júlia